Joaquín Salvador Lavado, közismert nevén Quino az első karikaturista, akit Asztúria hercegének díjával tüntetnek ki a “Kommunikáció és emberiesség” kategóriában. Ő alkotta a spanyolajkú világban legendás képregényfigurát, a Mafaldát ötven évvel ezelőtt. A 82 esztendős művész szemét zöldhályog fedi, látása megromlott, így ma már nem rajzolhat. Mafalda alakja azonban éppoly eleven, mint valaha.<br /><br />Francisco Fuentes, euronews: – Örülök, hogy itt van velünk. Mit jelent önnek ez a kitüntetés, Asztúria hercegének díja? Milyen érzéssel tölti el az elismerés?<br /><br />Quino: – Nagyon boldog vagyok. Mindig is nagy tisztelettel gondoltam erre a díjra, hiszen olyanok kapták meg, akiknek nagyra becsülöm a munkáját, és akiket személy szerint is tisztelek.<br /><br /> – Ön az első karikaturista, aki elnyeri ezt a kitüntetést.<br /><br /> – De remélem, nem az utolsó.<br /><br /> – Úgy érzi, hogy a karikaturisták, a humoros rajzok készítői megkapják az őket megillető elismerést?<br /><br /> – Úgy érzem, igen. Amióta Umberto Eco a szórakoztató irodalom részének nevezte a munkánkat, azóta sokat javult a megítélésünk.<br /><br /> – Hogy látja a képregény műfajának jövőjét?<br /><br /> – Hatalmas technológiai változásokon megy át a műfaj, és egyelőre nem tudni, hogy ezek hová vezetnek. Mint az e-könyv esetében. Eleinte attól tartottak, hogy az új technológia megöli a hagyományos, papírra nyomtatott könyveket. Aztán nem így történt. Nehéz megjósolni, mit hoz a jövő.<br /><br /> – Ön használna iPadet, tabletet, twittert és hasonlókat a rajzain manapság?<br /><br /> – Ennek az új korszaknak a hajnalán azzal szórakoztattam magam, hogy a munkáimban rendre használtam az új technológia szakkifejezéseit, általában angolul. Méghozzá úgy, hogy a képregényfiguráim igazából nem értették, hogy mit is mondanak. A technológia megváltoztatja az emberi kapcsolatokat. Ezek a változások máris furcsa akadályokat emelnek. Az embernek több ezer úgynevezett barátja lehet a közösségi médiában, miközben nincs egyetlen igazi barátja sem, akivel leülhetne beszélgetni. Ez nagyon furcsa.<br /><br /> – Beszélgessünk egy kicsit Mafaldáról, hiszen éppen ez a munkája az egyik oka annak, hogy most itt vagyunk Asztúriában. A képregénye éppen ötven éves lett, és ebből az alaklomból egy kiállítás járta körbe a világot. Az ön humora nagyon népszerű. Amikor először lerajzolta Mafaldát, gondolt arra, hogy ekkora sikere lesz?<br /><br /> – Nem. Nem gondoltam semmire. Amikor először jelentettem meg ezt a karaktert, a hatéves kislány figuráját, nem gondoltam arra, hogy ki is ő valójában. Nem dolgoztam eleget, mielőtt publikálni kezdtem, csak menet közben vetődött fel bennem a kérdés, hogyan adhatok folyamatosságot a karakternek. Eszembe jutott, hogy Mafalda kérdezzen olyasmiket a szüleitől, amire azok nem tudnak válaszolni. Például: miért van háború? Miért vannak szegények? Miért romboljuk a világot? Kiderült, hogy ettől Mafalda érdekelni kezdte az olvasókat.<br /><br /> – Miért nem öregedett a karakter? Mindig ugyanannyi idős maradt, ezzel átlépett a transzcendens időbe, és örök életű lett.<br /><br /> – Nem (nevet). Azt hiszem, egy nap az olvasók majd észreveszik, hogy a rajzaimon nem szerepel az új technológia, ami számomra teljesen ismeretlen, és akkor kiderül, hogy a figura nem a mi időnkből való. És akkor nem lesz érdekes többé.<br /><br /> – De Mafalda máig érvényes, és ebből úgy tűnik, hogy a világ vajmi keveset változott az utóbbi ötven év alatt.<br /><br /> – Nagyon keveset. Ez az emberi természet legnagyobb csapdája. Pontosan ugyanazokat a hibákat követjük el, mint régen, nem fejlődtünk semmiben, kivéve a technológiát.<br /><br /> – Miért ilyen a világ mindig?<br /><br /> – Azt hiszem, azért, mert az ideológia és a politikai érdekek helyét átvették a gazdasági érdekek. Manapság egyáltalán nincs olyan, hogy világnézet. Ez nagyon furcsa az én nemzedékemnek, a 68-asoknak. Nekünk az volt a jelszavunk, hogy “hatalmat a képzeletnek!” Olyan csodálatos volt, és semmi sem maradt belőle.<br /><br /> – Malfadáról az az olvasók egyik legjellemzőbb emléke, hogy nem szereti a levest. Azt olvastam, hogy ön a levest az argentin diktatúra metaforájaként használta. Ön hogyan élte át azokat az időket? A családjával Olaszországba menekült.<br /><br /> – Hát úgy éltünk, ahogy szinte az összes menekült honfitársunk: nagyon rosszul. Ijesztő élmény, ha az embernek el kell hagynia a szülőföldjét. Ha elveszíti a kapcsolatot a barátaival, a szeretteivel. A világ manapság tele van menekültekkel, kivándorlókkal. Nem kell sokat magyarázni, milyen élet ez.<br /><br /> – Hogy látja, milyen irányba tart Dél-Amerika mostanság? <br /><br /> – Figyelek, de nem nagyon értem, ami történik. Öt évvel ezelőttig nagyobb lelki nyugalommal néztem a dolgokat. Most borzasztóan kíváncsi lennék, hogy mit hoz a jövő.<br /><br /> – És Európa?<br /><br /> – Európa éppúgy foglalkoztat, mint Latin-Amerika.<br /><br /> – Ne feledjük, hogy ön ingázik Buenos Aires és Madrid között, tehát megfigyelőként igen előnyös helyzetben van.<br /><br /> – Európa kulturális értelemben olyan volt Latin-Amerikának, mint egy világítótorony. Ma viszont nem tudjuk, hogy mi lesz az Európai Unió sorsa. Szorosabbra fűzi az együttműködést? Vagy darabokra hullik? Vannak régiók,
